Miért van gonosz és hogyan keletkezett?

[Padrosa]

Onnan jövök testvér...

[Padrosa]

Testvérek! Van rálátásom a világra, de még egyszer sem találkoztam gonosszal. Ez hogyan lehetséges?

Valahogy nálam csak szép és jó létezik.

Gonosz?? Ez is csak egy szó.
De a szó nem gondolat.

gonosz...

Nincs gonoszság. Sajnos ez az igazság, ahogy szoktátok mondani. De ezt persze az emberek nem ismerik el vagy fel. De ez legyen az ő hibájuk.

Ellenállás viszont létezik. Naponta találkozol velük. Naponta botolsz ellenállásba. A kívánságaid töredéke teljesülhet csak ellenállás, akadály nélkül. Gondolom, vágyaid nagysága hatalmasabb, mint ahogy most körülvesz, dédelget, simogat az élet.
Az ellenállás miatt nem teljesedhetsz ki.
Példul, ha felugrok magasra, légellenállásba ütközöm, ill. a gravitáció visszahúz.
Ezért szoktam csak álmomba repülni...
És még sorolhatnám a napi ellenállás adagunkat, amivel kénytelenek vagyunk szembesülni.
Szóval, ez nem a legtökéletesebb világok egyike.

[cathy]

Nagyon elkenitek, felhígítjátok a dolgokat!!!!Hogyne lenne gonosz!!
nagyszerűen maszkírozza magát, s még gúnyolódik is rajtatok, ostobákon.
Gondoljunk a "Happy cow" reklámokra -de minden más egyébre is- csupán vigasztáljátok magatokat,ha azt vélitek nem létezik..

....filozofálgathatunk,okoskodhatunk, ám ettől csak egyre jobban érzi magát az a sötét erő,melynek szüksége van a már említett maszkírozásra.
Nem kell most az emelkedett költőiség, tudom, tudjuk, nézőpont kérdése nagyon sokminden.
Csak könyörgöm, lássatok és halljatok! Lássátok meg a szépséges tájban a a bűzlő istállók mélyén szenvedő malacokat, teheneket.
Lássátok meg a mókás márkanevet viselő pástétomban az élőlényt, aki annyira akart élni,mint ti, barátaim.

A természet is kegyetlen,igen, a "természetéhez" tartozik-ott valóban erőharc folyik- a tét a túlélés.
Tőlünk kissé többet lehet elvárni...nekünk küldetésünk amagasabb rendű igazság keresése - és ez az út nem engedi meg azt,hogy gonoszak legyünk.
Ha gonoszak vagyunk, akkor ugye van gonoszság?
Ha jók vagyunk,akkor ugye van jóság?

De ne játsszunk a szavakkal: sokkal fontosabb,hogy nevén nevezzük azt,amit nevén kell nevezni!!!!!

[Padrosa]

A bűzlő istállóban lévő malac saját tetteinek következményeit éli. Mint minden élőlény. Ez nem a gonoszság.
Számomra ismeretlen a gonoszság. Én inkább tudatlanságnak hívom.
A tudatlanság következményei. De nem lenne világosság sötétéség nélkül.
Ok-okozati összefüggés.

[Parsifal]

"A bűzlő istállóban lévő malac saját tetteinek következményeit éli."

M I C S O D A ? Milyen tettről beszélsz?

[kinga]

A karma törvényére utal: ha valaki bűnös tettet követett el előző életében, akkor meg kell szenvednie ennek a visszahatását következő életében.
Viszont: én kétlem, hogy a szenvedő állatok sorsára ez a magyarázat!
A Jóság, az Abszolút Igazság nem tervezheti szándékosan, hogy valakit eféleképpen büntessenek. Már éppen elég rossz lehet állati testben lenni...s ehhez még hozzájön mindaz a szenvedés, gyötrelem, amiben szegényeknek részük van.
Itt már valóban valami más erő játszik szerepet. Az állatok szenvedését nem lehet a karmára fogni, itt az emberek tudatos gonoszságáról van szó.

[/b]

[ata]

Tudatos gonoszság, vagy tudatlanság.
Nem eléggé tudatosság.

Senki nem tenne művelne "gonosz" dolgokat, ha udatában lenne annak, hogy ez milyen következményekkel lesz rá.

Csakhogy a mai ember igyekszik felelősségérzés nélkül tenni dolgait.
Azaz tudatlan.
És tudattalan
Robot
Zombi
Álmodó
Automata

Mondjuk most kicsit szöget ütött a fejemben, hogy mi az a mérhetetlen erő, melynek köszönhető ez.

De a kérdés méginkább: mi az az erő, aminek a hiányában szenvedünk.
Szarintem.

[Norci]

Szeretet. Szerintem.

És Bölcsesség.
És Szabadság.

[baraka]

Ez a mérhetetlen erő az idegen beültetés. Az elme. A sárárnyékok.

Az az erő, aminek a hiányától szenvedünk, a saját fényünk, a saját belső lényegünk, ami maga a Szellem, az Absztrakt, a Megnevezhetetlen. Amitől el vagyunk vágva. Az elménk által, ami nem is a miénk.
Addig, míg megmaradunk a társadalmi tudatosság szintjén, nem lehetünk szabadok. Mert az még mindig csak az idegen beültetés szintje, ami játszik veled. Az elme nagyon csavaros. Elhiteti, hogy felelősségteljes, jó, jámbor, önfeláldozó legyél. Ezért teremtette a vallást is. Istent is. Mert álságosan elhiteti, hogy törekedhetsz a jóra, és te el is hiszed, megérkeztél, hogy isten embere vagy... Pedig csak mégjobban beprogramoztak, a tudatosság-burkod felfénylik, ami kiváló táplálék az idegen elmének. Te pedig elhitted, elhiszed, hogy már istennél vagy, istenné lettél... Pedig még birkább lettél, csak most már a vadságod és szabadságvágyad is örökre eltűnt. Visszatereltek az akolba! Ravasz trükk. Amit feláldozol a "jóságodért", az a szabadságod, az egyetlen, ami valóban számít. A szabadság az, mikor leráztad magadról az elmét, az idegen beültetést, hiszen ez gátol abban, hogy újra az a mérhetetlen, mágikus lény legyél, aki valójában vagy. Ezért van az, hogy ha feltűnik a szabadság madara, észre sem veszed. Mert ez egy személytelen erő, és csak az erődre reagál. Nem ítélkezik, csak jön. És nem kérdi, akarod-e, és nem érdekli, neked milyen elképzeléseid vannak az életről, istenről... Te pedig elszalasztod, mert nem illik a "jó" kategóriájába, mert másnak hiszed, mint ami, mert nem látod az álca mögött a lényeget. Mert veszélyes, mert szétzúz, mert kipenderít a megszokott kis világodból és a feje tetejére állít mindet. Ez a feladata. Az emberek változni akarnak, de csak akkor, ha az nem jár változással...
Így az elméd fogja maradsz, még jobb akarsz lenni, még szentebb és szelídebb és önfeláldozóbb, és nem veszed észre, hogy rosszul választottál, mert eladtad a szabadságodat egy eszmének, a jóságnak, ami nem is a tiéd. Ami azért lett kitalálva, hogy benn maradj a nyájban...
Zombi lettél. És még csak észre sem vetted.

[baraka]

Echart Tolle:
A MOST hatalma

Minden benne van. Csak el kell olvasni.
Nem egyszer. Sokszor.

[baraka]

"- A varázslók azt mondják, a negyedik absztrakt mag akkor következik be, amikor a szellem elvágja bennünk az öntükrözés láncait - mondta don Juan. - Ez csodálatos dolog, ám mégsem vágyik rá senki, mivel az emberek nem akarnak szabadok lenni.
Megértetted a láncaink titkát. Ezek a láncok lebéklyóznak minket, rögzítenek bennünket az öntükrözés kényelmes pontjához, és megóvnak az ismeretlen támadásai ellen.
Azon rendkívüli pillanatok egyikét éltem meg, melyekben a varázslók világának minden dolga kristálytiszta volt számomra. Mindent értettem.
- Amikor lehullanak a láncaink - mondta -, többé már nem vagyunk a köznapi világ dolgaihoz kötve. Még mindig a köznapi világban vagyunk, de többé már nem tartozunk oda. Ehhez az kellene, hogy osztozzunk az emberek gondjaiban, de a láncaink nélkül erre nem vagyunk képesek.
Elmondta, hogy Elías nagual elmagyarázta neki, hogy a köznapi emberekre az jellemző;, hogy osztozunk egy jelképes tőrön: öntükrözésünk gondjain. Megsebezzük magunkat ezzel a tőrrel, és vérzünk; az öntükrözés láncainak pedig az a szerepe, hogy azt az érzést nyújtsák nekünk, hogy együtt vérzünk, hogy valami csodás dolgon, az emberi mivoltunkon osztozunk. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, felfedezzük, hogy egymagunkban vérzünk, hogy nem osztozunk semmin sem, hogy nem teszünk mást, csak kezelhető;, valótlan, mesterséges tükörképünkkel játszadozunk.
- A varázslók többé már nem a köznapi dolgok világában léteznek - fűzte tovább a szót -, mivel többé már nem prédái az öntükrözésnek."

Castaneda: A csend ereje

[baraka]

Sárárnyékok

"Ma a varázslás egyik legkomolyabb tárgyát fogjuk megvitatni," mondta don Juan hirtelen, "és azzal fogjuk kezdeni, hogy egy kicsit beszélgetünk az energiatestről."

Már számtalanszor körülírta nekem az energiatestet, mint energiamezők kötegét, a tükörképét annak az energiamező kötegnek, amiből a fizikai test felépül, amikor úgy látjuk, ahogy az energia az univerzumban áramlik. Azt mondta, hogy kisebb, tömörebb, és súlyosabb megjelenésű, mint a fizikai test fénygömbje.

Don Juan úgy magyarázta, hogy a test, és az energiatest, két olyan energiamező köteg, melyet egymáshoz szorít valami ismeretlen összetartó erő. Vég nélkül hangsúlyozta, hogy az erő, amely összeköti az energiamezők együttesét, az ősi mexikói varázslók szerint, a legtitokzatosabb erő az univerzumban. Személyes becslése az volt, hogy az, az erő a tiszta lényege a kozmosznak, a végösszege mindennek, ami van.

Azt állította, hogy csak a fizikai test és az energiatest az a két kiegyenlített energia konfiguráció, ami az emberi lények birodalmában van. Nem fogadott el semmilyen más kettősséget, csak azt, ami a fizikai test és az energiatest között van. A test és az elme, vagy az anyag és a szellem kettősségét pusztán az elme összefűzésének tartotta, mindenféle energetikai megalapozottság nélkül.

Don Juan azt állította, hogy a fegyelmen keresztül az energiatestet bárki közelebb hozhatja a fizika testhez. Rendszerint a kettő közötti távolság hatalmas. Amint az energiatest egy bizonyos hatótávolságon belül van, mely mindegyikünknél egyénenként változik, a fegyelmen keresztül, bárki a fizikai test pontos másolatává alakíthatja, hogy úgy mond, egy háromdimenziós szilárd teremtménnyé. Továbbá a fegyelem ugyanazon folyamatán keresztül, bárki átalakíthatja háromdimenziós szilárd testét az energiatest tökéletes másává, egy éteri energiatöltetté, amely, mint minden energia, az emberi szem számára láthatatlan.

Amikor don Juan mindezt elmondta nekem, az első reakcióm az volt, hogy megkérdeztem, vajon egy mitikus dologról beszél-e? Azt válaszolta, hogy a varázslók körül nincs semmi mitikus. A varázslók gyakorlatias lények, és amit körülírtak az mindig valami egészen józan, evilági dolog volt. Don Juan szerint azért nehéz megérteni, amit a varázslók tettek, mert ők a megismerés egy másik rendszerében mozogtak.

Azon a napon ott, Közép Mexikóban, a ház mögött ülve, azt mondta, hogy az energiatest kulcsfontosságú számomra, bármi történik is az életemben. Tényszerűen látta, hogy energiatestem ahelyett, hogy távolodna őlem, ahogy általában szokott, most nagy sebességgel közelít.

"Mit jelent az, hogy közelít, don Juan?" kérdeztem.

"Azt jelenti, hogy valami rád fogja törni az ajtót," mondta mosolyogva. Hatalmas mértékű kontroll jön be az életedbe, de nem tied, hanem az energiatested kontrollja.

"Úgy érted, don Juan, hogy valami külső erő fog ellenőrzése alá vonni?"

"Rengeteg külső erő van, ami ebben a pillanatban irányít téged," válaszolt don Juan. "Az a kontroll, amiről beszélek, a nyelv területén kívül esik. Az a te irányításod, és ugyanakkor mégsem. Sehova sem lehet besorolni, de természetesen meg lehet tapasztalni. És elsősorban, és mindenekfelett lehet befolyásolni. Emlékezz erre: lehetséges ügyesen kezelni, a te teljes hasznodra, ami természetesen, ismét, nem a te hasznod, hanem az energiatesté. Az energiatest viszont te vagy, úgyhogy a végtelenségig próbálhatnánk magyarázni, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. A nyelv alkalmatlan erre. Ezek a tapasztalatok a szavakon túl mutatnak."

Láttam néhány szokatlan elillanó, fekete árnyékot a fák lombkoronájára vetülni. Lehetett egy árnyék is, és oda-vissza mozgott, vagy lehettek különböző illanó árnyékok, és jobbról balra, vagy balról jobbra, vagy felfelé mozogtak a levegőbe. Úgy néztek ki, mint hatalmas, kövér fekete halak. Olyan volt, mint ha egy óriási kardhal repülne a levegőben. Elmerültem a látványában. Míg végül megrémisztett. Túl sötét volt már ahhoz, hogy lássam a lombokat, és mégis láttam az elillanó, fekete árnyékokat.

"Mi ez don Juan?" Kérdeztem. "Elröppenő fekete árnyakat látok mindenfelé."

"Az ősi Mexikó varázslói látták először ezeket az elillanó árnyékokat, úgy hogy követték őket körös-körül. Látták őket, ahogyan te látod őket, most, és látták őket úgy is, mint az univerzumban áramló energiát. És felfedeztek valami transzcendentálist."

Abbahagyta a beszédet, és rám nézett. A szüneteket tökéletesen időzíttette. Mindig abbahagyta a beszédet, ha megakadtam egy szálon.

"Mit fedeztek fel, don Juan?" kérdeztem.

"Azt fedezték fel, hogy van egy társunk, életfogytiglan," mondta, olyan tisztán, ahogy csak tudta. "Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyéről érkezett, és átvette az irányítást az életünk felett. Az emberi lények az ő foglyaik. A ragadozó az istenünk és a mesterünk. Gyámoltalanná és szófogadóvá tett bennünket. Ha tiltakozni akarunk, elfolytja tiltakozásunkat. Ha önállóan akarunk cselekedni, előírja, hogy ne tegyük."

"Szurokfeketeség van körülöttünk," mondta don Juan, "de ha a szemed sarkából nézel, még mindig látni fogsz elsuhanó árnyakat, mindenfelé ugrálni körülötted."

Igaza volt. Még mindig láttam őket. Mozdulataik megszédítettek. Don Juan felkapcsolta a lámpát, s az úgy látszott mindent szertefoszlatott.

"Valóban rabságban tartanak bennünket. Ez egy energetikai tény volt az ősi, Mexikói varázslók számára."

"Miért vette át a ragadozó az irányítást, úgy ahogy leírtad, don Juan? Kérdeztem. "Kell, hogy legyen valami logikus magyarázata."

"Van magyarázata," válaszolt don Juan, "méghozzá a legegyszerűbb magyarázat a világon. Átvették az irányításunkat, mert ételül szolgálunk a számukra, és kicsavarnak bennünket könyörtelenül, mert mi vagyunk a táplálékuk. Ahogy mi tenyésztjük a csirkéket csirkeketrecekben, gallineros, a ragadozó tenyészt minket emberketrecekben, humaneros. Így élelmük mindig elérhető a számukra."

"Nem, nem, nem, nem," hallottam magamat, mondani. "Ez képtelenség, don Juan. Amit mondasz az, rettenetes. Ez egyszerűen nem lehet igaz, sem varázslók, sem átlagemberek, sem senki számára."

"Miért nem? Kérdezte don Juan csendesen. "Miért nem? Azért mert felbőszít téged?"

"Igen ez engem felbőszít," vágtam vissza. "Ezek rettenetes állítások!"

"Analitikus elmédhez akarok fordulni," mondta don Juan. "A varázslók úgy vélik, hogy a ragadozók adták hitrendszereinket, a jó és a rossz eszméjét, szociális erkölcseinket. Ők azok, akik felállították reményeinket és elvárásainkat, valamint álmainkat a sikerről és a bukásról. Ők azok, akik kapzsiságot, mohóságot, és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók azok, akik önelégültté, szokások rabjaivá, és önimádókká tesznek bennünket."

"De hogyan tudják ezt megtenni, don Juan?" Kérdeztem, tovább dühödve, attól, amit mondott. Ezt sugdossák a fülünkbe, mialatt alszunk?"

"Nem, nem úgy csinálják. Ez nagyon bárgyú volna!" mondta don Juan mosolyogva. "Sokkal hatékonyabbak és jobban szervezettek annál. Azért, hogy engedelmesen, alázatosan, és gyengén tartsanak bennünket, a ragadozók egy elképesztő műveletet hajtottak végre. Elképesztő, természetesen egy hadban álló stratéga szempontjából, és szörnyűséges azok szempontjából, akik elszenvedik. Nekünk adták az elméjüket. Hallod? A ragadozók, elméjüket nekünk adják, s az a mi elménké válik. A ragadozók elméje cikornyás, ellentmondásos, rosszkedvű, és tele van félelemmel, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik."

"Tudom, hogy bár soha nem éheztél," folytatta, "aggódsz az élelem miatt, ami nem más, mint a ragadozó aggodalma, aki fél, hogy a művelet, amit végrehajtott, bármelyik pillanatban lelepleződhet, és nem kap több élelmet. Az elmén keresztül, ami végül is az ő elméjük, befecskendeznek az emberi lények életébe bármit, ami számukra megfelelő. Ily módon biztosítják a védelem egy fokát, mely ütközőként szolgál félelmeik ellen."

"Nem arról van szó, hogy mindezt nem tudom elfogadni úgy ahogy van," mondtam. "Eltudnám, de van benne valami olyan undorító, ami tulajdonképpen visszatart. Arra kényszerít, hogy ellentmondjak. Ha ez igaz, hogy esznek bennünket, miképp teszik?"

Elmagyarázta, hogy a varázslók úgy látják a csecsemőket, mint, fénylő energialabdákat, melyek tetőtől talpig be vannak fedve egy fénylő bevonattal, olyasmivel, mint valami műanyag burok, ami szorosan hozzásimul az energiagubóhoz. Azt mondta, hogy az a tudomás fénylő burka, és a ragadozók azt fogyasztják. Mire egy emberi lény eléri a felnőttkort, tudomásának fénylő burkából nem marad több egy vékony peremnél, ami a talajtól a lábujjak tetejéig terjed. Ez a vékony perem lehetővé teszi az emberiség életben maradását, de csak alig.

Aztán eddigi kijelentései közül a legrombolóbb erejűt tette. Azt mondta, hogy ez a keskeny sávja a tudomásnak az öntükröződés középpontja, ahol az ember gyógyíthatatlanul megragadt. A ragadozó játszik öntükröződésünkön, mely tudatosságunk legvégső darabja, ami számunkra megmaradt, fellobbantja a tudomás lángját, majd könyörtelenül, a ragadozó stílusával hozzálát és elfogyasztja azt. Üres problémákat adnak nekünk, melyek növekedésre kényszerítik a tudomás ragyogását, és ilyen módon életben tartanak bennünket a maguk számára, hogy hamis aggodalmaink energiafellángolásaival táplálkozzanak.

"Nincs semmi, amit te és én tehetnénk ellenük," mondta don Juan szomorú, mély hangon. "Mindössze annyit tehetünk, hogy fegyelmezzük magunkat addig a pontig, ahol nem érintenek meg bennünket. Hogyan tudnád embertársaidtól azt kérni, hogy vessék alá magukat szigorú vasfegyelemnek? Kinevetnének, és kigúnyolnának, az agresszívabbak pedig, egyszerűen szarrá vernének. És nem annyira azért, mert nem hiszik el. Mélyen lent minden emberi lénynek ősi tudomása van a ragadozók létezéséről."

Bármi is volt, amit don Juan, előterjesztett, természetellenesnek és hihetetlennek hangzott. Ugyanakkor ez volt a legésszerűbb dolog, a legegyszerűbb. Megmagyarázott mindenféle emberi ellentmondást, amit át tudtam gondolni. De hogyan lehet mindezt komolyan venni?

Az ősi Mexikó varázslói meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat abbéli tervükkel, hogy megállapítsák mikor tűnt fel a ragadozó a földön. Arra a következtetésre jutottak, hogy az ember egykor teljes lény kellett, hogy legyen. Rendkívüli érzékelése és tudatának hőstettei, manapság mitologikus legendák. Úgy látszik mindez eltűnt, és most itt van az agyoncsillapított ember."

Mérges akartam lenni, azt akartam mondani, hogy üldözési mániában szenved, de valahogy nem volt meg a meggyőződésem, pedig mindig ott szokott lapulni lényem felszíne alatt, hogy igazam van. Valami túl volt bennem azon a ponton, hogy kedvenc kérdésemet kérdezgessem magamtól: Mi van, ha mindez, amit mond, igaz? Azon az éjszakán, abban a pillanatban, amikor beszélt hozzám, szívem mélyén éreztem, hogy mindaz, amit elmondott igaz, de ugyanakkor, és ugyanazzal az erővel, mindaz maga a képtelenség.

"Mit mondasz don Juan?" kérdeztem határozatlanul. Torkom összeszorult, alig tudtam lélegezni.

"Azt mondom, hogy ami ellenünk fellépett, az nem egy egyszerű ragadozó. Nagyon okos és nagyon jól szervezett. Szisztematikusan követ egy módszert, hogy hiábavalóvá lágyítson bennünket. Az ember, aki rendeltetése szerint mágikus lény, nem mágikus többé. Egy átlagos húsdarab. Nincs több álom az ember számára, csak egy állat álma, akit azért tenyésztenek, hogy egy darab hús legyen belőle: elcsépelt, sablonos, félkegyelmű."

"Ezek a ragadozók," folytatta don Juan, "melyek természetesen, szervetlen lények, nem teljesen láthatatlanok a számunkra, mint más szervetlen lények. Azt hiszem, gyerekkorunkban látjuk őket, és mert olyan szörnyűségesek, úgy határozunk, hogy nem gondolunk rájuk. Természetesen előfordulhat, hogy a gyerekek ragaszkodnak a látványukhoz, de mindenki azon van körülöttük, hogy ne tegyék."

"Az egyetlen választási lehetőség, ami az emberiség számára megmaradt," folytatta, "a fegyelem. A fegyelem az egyetlen elrettentő eszköz. De a fegyelem alatt nem a szigorú szokásokat értem. Az nem fegyelem, ha felkelsz minden reggel fél hatkor, és addig folyatod magadra a hidegvizet, amíg meg nem kékülsz. A varázslók úgy értik a fegyelmet, mint készséget, hogy higgadtan és derűsen nézzünk szembe a különbségekkel, melyek nincsenek beleszámítva az elvárásainkba. Számukra a fegyelem művészet: a végtelennel való szembenézés művészete, méghozzá szemrebbenés nélkül, és nem azért, mert érősek, vagy, mert kemények, hanem, mert telve vannak tisztelettel."

"Mi módon lehet a varázslók fegyelme elrettentő?" kérdezem.

"A varázslók azt mondják, hogy a fegyelem élvezhetetlenné teszi a tudomás fénylő burkát a flyerek számára," mondta don Juan arcomat fürkészve, hogy vajon felfedez-e rajtam valami hitetlenkedést. "Az eredmény a ragadozó zavarba ejtése. Egy ehetetlen tudomásburok nem része az észlelésüknek, azt hiszem. Miután összezavarodtak, nem marad más választásuk, mint felhagyni gyalázatos tevékenységükkel."

"Ha a ragadozó egy ideig nem eszi tudomásunk fénylő burkát," folytatta, "akkor a burok folyamatosan növekedni fog. A végsőkig egyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a fegyelmük segítségével, elég távol tartják maguktól a ragadozót ahhoz, hogy lehetővé tegyék a tudomás fénylő burkának megnövekedését, a lábujjak szintjénél magasabbra. Amint a lábujjak szintjénél feljebb ér, tovább növekszik egészen a természetes méretéig. Az ősi Mexikó varázslói azt mondták, hogy a tudomás fénylő burka olyan, mint egy fa. Ha nem metszik, megnő természetes méretére és térfogatára. Amint a tudomás a lábujjak szintje fölé emelkedik, fantasztikus érzékelések válnak magától értetődővé. "Az ősi idők varázslóinak lenyűgöző fortélya," folytatta don Juan, "az idegen elme fegyelemmel való megterhelése volt. Rájöttek, hogy ha leterhelik az idegen elmét belső csenddel, az elmenekül, teljes bizonyosságot adva ezzel bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű. Az idegen elme vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen. És elkezdődik egy folyamat, melyben az idegen elme menekülése rutinná válik, mígnem egy napon örökre elmenekül. Egy igazán szomorú napon! Az, az a nap, amikor a saját elgondolásaidra kell hagyatkoznod, ami majdnem nulla. Senki sincs, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen elme, ami diktálja a hülyeségeket, amihez hozzászoktál.

"A tanárom, a nagual Julian, hajdanán figyelmeztette minden tanítványát," folytatta don Juan, "hogy a valódi elme számára, ami tényleg hozzánk tartozik, ez a legnehezebb nap, egy varázsló életében. Ismereteink összességét, az élethosszúságú uralom, félénkké, bizonytalanná és változékonnyá tette. Ami engem illet, én azt mondanám, hogy a varázsló igazi csatája akkor, abban a pillanatban kezdődik. A többi csupán előkészület.

"Félsz az Isten haragjától, ugye?" mondta. "Nyugodt lehetsz, az nem a te félelmed. A flyer félelme, mert tudja, hogy pontosan azt fogod tenni, amit mondok."

"A varázslók forradalma," folytatta, "az, hogy visszautasítják az olyan egyezséget, amelyben nem vettek részt. Soha senki meg nem kérdezte tőlem, hogy beleegyezem-e abba, hogy megegyen egy másféle tudomás. Szüleim csak világra hoztak, hogy étel legyek, mint ők, és ez a történet vége."

Olyan mélyem beástam magam legendák és mitológiák olvasásába, amilyen mélyen csak tudtam. Olvasásaim során, észrevettem valamit, amit korábban soha nem éreztem. Minden könyv, amit olvastam, egy legenda, vagy egy mitológia interpretációja volt. Mindenegyes könyvben, egy homogén elme volt kitapintható. A stílus különbözött, de a szavak mögötti hajtóerő, egyöntetűen ugyanaz volt. Ámbár a téma mindig olyan absztrakt volt, mint a mitológiák és a legendák, a szerzőknek mindig sikerült beilleszteniük néhány kijelentést önmagukról. Egyetlen könyv mögött sem a könyvben meghatározott téma hajtóereje állt, hanem az önkiszolgálás. Soha azelőtt nem éreztem ezt.

Kiterjedt antropológiai kutatásokat végeztem a flyerekről, más kultúrákban, de sehol semmilyen hivatkozást nem találtam. Úgy tűnt, az információ egyetlen forrása ebben a témában, don Juan.

"Látod a flyerelmének nincs versenytársa," folytatta don Juan. "Amikor felvet valamit, egyetért saját felvetésével, és elhiteti veled, hogy csináltál valami érdemlegeset. A flyerelme azt mondja, hogy amit don Juan állít, az teljes képtelenség, majd ugyanaz az elme egyet ért a saját kijelentésével. 'Igen, hát persze, hogy képtelenség,' mondod majd. Így győznek le bennünket.

"A flyerek alapvető része az univerzumnak," folytatta, "és olyannak kell őket elfogadni, amilyenek. Félelmetesek, és utálatosak. Rajtuk keresztül próbára tesz bennünket az univerzum.

"Az univerzum alkotta, energetikai érzékszondák vagyunk, és mivel birtokában vagyunk olyan energiának, aminek tudomása van, olyan eszközök vagyunk melynek segítségével az univerzum önmaga tudatára ébred. A flyerek a kérlelhetetlen kihívók. Nem lehet őket másnak venni. Ha ezt sikerül megoldanunk, az univerzum engedélyezi a folytatást."


"A hátborzongató elképzelés az," mondta lassan, szavai hatását felmérve, "hogy úgy tűnik, ezen a földön, minden emberi lénynek ugyanazok a válaszreakciói, ugyanazok a gondolatai és ugyanazok az érzelmei. Úgy tűnik, hogy ugyanarra az ingerre, többé-kevésbé ugyanúgy reagál mindenki. A beszélt nyelv ugyan egyfajta ködbe burkolja ezeket a reakciókat, de ha leválasztjuk róla, akkor kiderül, hogy pontosan ugyanazok a reakciók ostromolnak minden emberi lényt ezen a Földön. "

Don Juan úgy magyarázta, hogy a ragadozó nem valami jóságos. Borzasztóan súlyos, erőteljes, és közömbös. Éreztem, hogy semmibe vesz bennünket. Kétségkívül nagyon régen eltiport, és ahogy don Juan mondta, gyengévé, sebezhetővé, és szófogadóvá tett bennünket. Vizes ruhámat levetettem, és felvettem egy ponchót, leültem az ágyamra, és sírtam, de nem magamért. Megvolt a haragom, a hajlíthatatlan szándékom, hogy ne hagyjam magam megenni. Embertársaimért sírtam, különösen apámért. Soha addig a pillanatig nem tudtam, hogy olyan nagyon szerettem.

"Soha nem volt egy szemernyi esélye sem," hallottam magamat ismételni újra és újra, mint ha nem az én szavaim lettek volna. Szegény apám, a legfigyelmesebb lény, akit ismertem, olyan gyengéd, olyan tapintatos, és olyan tehetetlen.

Castaneda: A csend ereje

[Padrosa]

Nem lehetne rövidebben baraka??? Megunom az életem, mire elolvasom.
Tudom igyekeztél, de az igyekezeted visszás.

Most te jössz...

[Padrosa]

Ha én gonosznak nevezem magam, akkor gonosz vagyok? Vagy ha olyant teszek, akkor te nevezel annak?

Én mostantól gonosznak fogom nevezni magam. Jó gonosznak lenni.

Megdobnak kővel, dobd vissza még többel.

[Parsifal]

<i>Padrosa: "A bűzlő istállóban lévő malac saját tetteinek következményeit éli."
Parsifal: M I C S O D A ? Milyen tettről beszélsz?
kinga: "A karma törvényére utal: ha valaki bűnös tettet követett el előző életében, akkor meg kell szenvednie ennek a visszahatását következő életében. "</i>

A karmában úgy hiszek - én, mint az adott életre koncentrálni igyekvő ember - hogy a gondolat, a szó, és a tett még (ebben) az életben hat, visszahat elindítójára, vagy valamilyen tőle származó dologra, akár utódra. Pl. tegyük fel valaki dohányzik, és megél akár 85 évet (többet mint az átlagéletkor!), és más dohányos meg rá hivatkozva: "hát hisz a keresztapám is 85 évesen halt meg, akkor én is szívhatom nyugodtan", abba azonban nem gondol, hogy miért asztmás a keresztapa unokája... és az ő 85-öse sem garantált!!! (gondolom érthető, mire próbálok célozni... Köszi Keresztapu - mondhatná a kis asztmás...) - hogy csak egy példát próbáljak hozni az evilági karma hatásról, ahogyan én hiszem. Persze biztos van ennek több szintje is, és talán nem is így van, ahogy vélem... Lehet, hogy az egyén, a lélek tényleg újjászületik, talán állat testbe, de szerintem a karmának nem ez a tanulságos része. Ne amiatt próbáljunk jók lenni, hogy ne szülessünk lapostetű testbe, vagy zsiráfba, vagy malacba, akiket szegényeket súlyosan mészárolnak, mert mi úgy hisszük...

Kinga ugyanakkor szerintem jól látja, így idézhetem:
"Viszont: én kétlem, hogy a szenvedő állatok sorsára ez a magyarázat!" (a karmikus újjászületése a léleknek más testbe...)
"A Jóság, az Abszolút Igazság nem tervezheti szándékosan, hogy valakit eféleképpen büntessenek. Már éppen elég rossz lehet állati testben lenni...s ehhez még hozzájön mindaz a szenvedés, gyötrelem, amiben szegényeknek részük van.
Itt már valóban valami más erő játszik szerepet. Az állatok szenvedését nem lehet a karmára fogni, itt az emberek tudatos gonoszságáról van szó. "
...