Vegetáriánus életmód és kereszténység

[tami]

Vegetáriánus életmód és kereszténység I.

A növényevő életmód a kereszténység alapgondolatával nincs ellentétben, sőt lényegéből ered. Ezt próbálja számunkra bemutatni Deák István 6 alkalommal

Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA

Szentbeszédeimben többször megpróbáltam a helyes étkezésmódot híveim figyelmébe ajánlani, de majdnem mindig ez a visszhang jött: „Atya, beszéljen inkább az Evangéliumról!”

Egy másik jelenség az, hogy nálunk, Észak Amerikában még nem minden katolikus szokott le a gyónásról. Ezért nagyobb ünnepek előtt mi, papok, sok időt töltünk a gyóntatószékben. Nem kell megijedni, nem árulok el gyónási titkot! Ellenkezőleg. Egy idő óta elgondolkodtat, hogy eddig még soha senki sem vádolta magát előttem azzal, hogy az 5. parancsolat ellen vétett volna. Pedig, ha belegondolunk, egyikünk sem kivétel, ez a parancsolat az, amely ellen a legtöbb hibát elkövetjük. Először is, mert ártatlan állatokat ölünk meg (vagy öletünk meg), aztán, mert olyasmit eszünk, ami föltétlen árt egészségünknek, ami végeredményben nem más, mint egy lassúlejáratú öngyilkosság. De mi, vegetáriánusok, sem vagyunk kivételek ezek alól, mert negatív gondolatokkal és szavakkal megsebezzük, vagy néha még meg is öljük testvérünket… És ez mind az 5. Parancsolat, „Ne ölj!”, területébe tartozik.

E két jelenség csupán halvány fényt vet arra, hogy mennyire nem vesszük észre a világos összefüggéseket: ételünk és az evangélium, valamint ételünk, életmódunk és lelkiségünk között. Ezért van az, hogy eltekintve az egyes böjti előírásoktól és szokásoktól, a kereszténység legnagyobb része számára - legalábbis az utóbbi 19 évszázad folyamán - a növényevő életmód soha sem foglalt el központi helyet, vagy éppen kevésbé volt fontos.

Más vallásokban gyakran találunk étkezési előírásokat vagy megszorításokat. Például a disznóhús-tilalmat a zsidóknál és iszlámban, valamint élőlények megölésének tilalmát a buddhizmusban, hinduizmusban, szikheknél, - és fejlettebb lelki ösvényeken, mint Sant Mat, szufi misztikusok és a baháj hit követőinél.

A kereszténységben alig-alig bukkanunk olyan csoportokra, ahol növényevő életmódot követnének. Ilyen csoportok, - a kevés kivételek között - elsősorban a szigorúbb szemlélődő rendek, a karmeliták, a kartauziak, a trappisták egy része, - és korábban a sivatagi remeték. Nagyobb - nem-katolikus felekezetek közül - az adventisták és a mormonok magaslanak ki.

Az alábbiakban szeretnénk rámutatni az okokra, hogy a kereszténység túlnyomó többsége számára a növényevő életmód kérdése miért tűnik másodlagos fontosságúnak, vagy éppen függetlennek a vallás gyakorlatától. Legelőször azt vizsgáljuk meg, hogy a lelkiség komolyan vétele és az étkezésmód milyen szoros kapcsolatban áll egymással. Ezután röviden rámutatunk azokra az anatómiai tényekre, amelyek már önmagukban is elégségesen kinyilvánítják a Teremtő szándékát, az ember életmódját illetőleg. Minden figyelmen kívül hagyás ezen a téren meghozza negatív hatását az egész emberiség számára. A húsevés erkölcsi kérdéseiről is csak egészen röviden szólunk, mert más előadók azt részletesen tárgyalni fogják. A következő pontban a Biblia tanítását elemezzük, és a Bibliában foglalt látszólagos és tényleges ellentmondásokat. Majd feltesszük a kérdést, hogy Jézus maga növényevő volt-e, és azt, hogy az apostolok és egyházatyák hogyan viszonyultak a növényevő életmódhoz. Ezek után megpróbálunk mélyebbre hatolni, és a filozófia, valamint teológia nézőpontjából megközelíteni a keresztény magatartást a húsevés kérdésében. Végül pedig megkérdezzük, vajon ez a magatartás az egyedüli és végleges, vagy lehetséges-e, hogy más megoldási lehetőségeket is figyelembe vegyünk?

A fenti nézőpontok nem mindig választhatók el egymástól, ezért ugyanaz a kérdés több helyen is felbukkanhat. Végül mégis egységet alkot majd. Témánkat a következő nézőpontok szerint fogjuk tárgyalni:

1. Lelkiség, spiritualitás
2. Anatómiai és egészségügyi szempontok
3. Erkölcsi megfontolás
4. A Szentírás tanítása
5. A „történelmi Jézus” és az apostoli kor
6. Az egyházatyák ideje
7. Teológiai és bölcseleti megfontolások
8. Megoldási lehetőségek




Folytatjuk.....

Forrás: RÓMA BÉKÉJE — PAX ROMANA

[tami]

1. Lelkiség, spiritualitás

Kivéve a rendkívüli eseteket, amikor Isten gátló körülmények ellenére is kinyilvánítja magát, a misztikus tapasztalatok és élmények normális körülmények közt megkívánják a helyes lelki fogékonyságot.

Ha tükörbe nézünk, hogy megtekintsük magunkat, annak hogy lássunk is valamit, előfeltétele, hogy a tükör valamennyire tiszta legyen (nem pedig sártól és piszoktól elhomályosított). Az erőszak, érzéki szenvedélyek, kegyetlenség, életkioltás („szükséges” vagy szükség nélküli), mind sárként tapad lelkünk tükréhez és megakadályoz abban, hogy meglássuk benne magunkat vagy Istent. Itt kell megjegyeznünk, hogy ami a „szükségességet” illeti, mi, vegetáriánusok, tapasztalatból tudjuk, hogy életfenntartásunkhoz és egészségünk megőrzéséhez, nem kell állatok életét kioltanunk és húsukat megennünk. Ugyanakkor igaz az is, hogy mi sem lehetünk teljesen erőszakmentesek, mert a növények is élőlények, és ha megesszük őket, életet oltunk. Ezzel kapcsolatban érdekes volna tudományosan betekinteni a táplálék általunk történő asszimilációjának folyamatába. Ugyanis az az érzésem, hogy bár a növényevés is „erőszakkal” jár, talán nem mindig tartalmaz életkioltást. Ellentétben a (halott) állatok húsával, a növények, ha nyersen esszük őket, élhetnek mindaddig, amíg az ember szerves részeivé nem válnak, s így talán sohasem „halnak” meg. Mégis be kell ismernünk, hogy a növényevés is erőszakkal jár, mert bár alacsonyabb fokon, fájdalmat okoz a világmindenségben, s így valamennyire ez is növeli az ember negatív karmáját. A „karma” fogalma ugyan a keresztény szóhasználatban még nem-igen gyakori, de valósága nagyon is ismerős dolog, ti. a törvényszerűség, miszerint minden akciónak meg van a megfelelő reakciója, aminek pontos bekövetkezéséért a „természet”, vagyis Isten felelős. Mivel a saját erőnkből lehetetlen a karmikus következmények körforgásából kilépnünk, így szükségünk van Valakire, aki ki tud ragadni minket belőle. Ez röviden a keresztény teológiában használt „megváltás” fogalmának lényege. És ez a „Valaki” pedig nem más, mint az isten-ember Krisztus, vagyis a megtestesült isteni Ige.

A sivatagi remeték, valamint néhány szigorúbb szerzetesrend, - főleg a szemlélődő rendek tagjai - vegetáriánusok, mert megtapasztalták, hogy a misztikus élmények egyik előfeltétele a növényevő életmód. Pontosan azért, mert ez kevesebb karmikus „adóssággal” jár. Más szóval: mert a kisebb rosszat választják. A kereszténységben e valóság gyakorlatilag az „önmegtagadás” köntösét ölti fel és általában az „aszkétizmus” fogalmába sorolják.


2. Anatómiai és egészségügyi szempontok

Csak egészen röviden szeretnénk itt rámutatni arra, hogy a kereszténység teljesen elhanyagolta annak felismerését, hogy az ember testének, mint világosan növényevő lénynek anatómiája, szolgálhatott volna Isten akaratának leolvasására.

Megemlítendő a húsevő és növényevő állatok közötti legfontosabb különbségek közül néhány. Amíg a húsevő állatok bélrendszere aránylag nagyon rövid (kb. a testük hosszának csupán háromszorosa), hogy a gyorsan bomló húst rövid időn belül képes legyen eltávolítani, a növényevők bélrendszere sokszor a testük tíztől-tizenkétszerese. A húsevőknek nincs rágófoguk, mert mindent csak tépnek és lenyelnek. Az embernek és minden növényevő állatnak rágó fogai vannak, mert táplálékának megemésztése a szájban indul el, ami részben pótolja a húsevők gyomrában található hidroklórikus savat. Még van jó néhány szempont, mint pl. az izzadás, a karmok, a tépőfogak és a nyál összetétele, amelyek szerint biztonsággal osztályozhatjuk az állatokat e két csoportra.[1] Csupán csodálkozásunkat szeretnénk ismét kifejezni, hogy az emberiség, - legalább is amióta anatómiával foglalkozik, - miért nem vonta le a kellő következéseket a teremtés tényeiből. Szent Pál szavaival élve, Isten és tervei, akarata „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 19-20). A következmények egyike lehetett volna annak felismerése, hogy egészségünk megőrzése nem kényünk-kedvünk tárgya, hanem morális kötelességünk.

Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA

Folytatjuk.....



Forrás: RÓMA BÉKÉJE — PAX ROMANA

[tami]

3. Erkölcsi megfontolás

Ugyancsak fontos felismernünk a tényt, hogy az erőszakmentesség, mely kiterjed az állatvilágra is, szintén morális kötelességünk.

Hogy mégis miért merült feledésbe ez, azt majd a filozófiai és teológiai részben tárgyaljuk. Itt csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy mi emberek gyakran esünk a saját csapdánkba. Szeretjük elhitetni magunkkal, hogy élelmiszernek tartott állatok megölése lehet „humánus” (emberséges) is, nem csak kegyetlen. „Emberségünkkel” aztán jogosnak érezzük magunkat a kegyetlenségre, mert minden ölés végeredményben kegyelem híjában van. A komoly keresztény legalább jóérzésére hallgatna, ha már az anatómiai okokat nem is ismeri fel rögtön, s saját egészségét húsevéssel képes kockáztatni.

Tehát odáig jutott az emberiség (és így a kereszténység is), hogy komoly gondolkodású és jó érzésű emberek többsége nem lát semmi rosszat abban, hogy milliószámra állatokat mészároljanak le „táplálék” céljából. Szerintem ennek három főbb oka lehet: (1) a hagyományos életmód folytatásának ösztönzése, (2) az a téves hit, hogy az ember létfenntartásához szükséges az állati eredetű fehérje fogyasztása és (3) számos bibliai idézet, amely megengedi az állatok húsának fogyasztását. E három indítóok elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy az emberek esetleges etikai ellenvetéseit elnémítsa.


4. A Szentírás tanítása

Keresztény életünk és teológiánk alapja a Szentírás, valamint a hagyomány. Ezekben kell elsősorban keresnünk Isten akaratát. Az Ószövetség és Újszövetség sok közvetlen és közvetett utalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy mi szolgáljon az ember számára táplálékul. A Teremtés könyve 1, 28-30 fejezi ki legtisztábban Isten akaratát az ember és az állat számára: a növényevést. Ezt mindjárt a Biblia első oldalán találjuk. Miután Isten az embert megteremtette, az emberiség számára meghatározta akaratát:

„Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.”[2] (Ter 1,28-30)

Biblikusan nézve ez a szöveg a legalapvetőbb a keresztény vegetáriánus számára. Ebben is két szó a legfontosabb: az „uralkodjatok” és a „minden növényt”. Mégis, sok félreértés történt ezen a téren is azok számáról, akik a húsevés felé hajlanak. Főleg az „uralom” fogalma az, amelyet gyakran bizonyítékként hoznak fel, miszerint Isten minden állatot nekünk adott, hogy „használjuk” őket, amitől már csak egy rövid lépés marad a megölésükig. Azonban már a Talmud szerint is az „uralom” fogalma legfeljebb csak az állatok munkára való használatát tartalmazza.[3] Jürgen Moltmann egy lépéssel tovább megy. Szerinte pontosan az uralom fogalma zárja ki az állatok megölését.[4]

A vegetáriánus keresztény számára komoly problémát okoz a Teremtés könyvének, un. „ellen-vegetáriánus” szakasza, amelyet a vízözön története után olvashatunk:

„Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül, mindent nektek adok, mint a zöld növényt” (Ter 9,3).

Úgy látszik, mintha Isten megelégelve az emberek rosszaságát, miután elpusztította őket a vízözönnel, - kivéve Noét és családját, - meggondolta volna magát és megengedné, hogy az állatokat is eledelnek tartsák bizonyos feltételek mellett, mint pl. vérük nélkül. Talán azért, mert rájött volna, hogy túl sokat várt el az emberiségtől, olyat, ami meghaladja képességüket? Mint Mózes is, - Jézus szavai szerint, - „szívünk keménysége miatt engedte meg a válást”, amit maga Jézus egyáltalán nem tartott helyesnek?

Richard Alan Young kitűnő könyvében, Is God a Vegetarian? láthatólag küszködik a kérdéssel, és azzal próbálja megoldani, hogy három fogalmat különböztet meg, a parancs, a megengedettség és az engedmény fogalmát. E fogalmak szerint, amit itt látunk, az nem parancs, nem engedély, hanem csupán engedmény, vagyis kompromisszum[5]. Történelmi és szövegkritikai szempontból nézve nagyon valószínűnek tartja, hogy ez a vers nem volt más, mint egyrészt egy későbbi reflexió az édeni kozmikus harmóniára, másrészt pedig az állatáldozatok elfogadására Isten részéről. Ezt abból próbálja kiolvasni, hogy Isten az engedmény ellenére is megtartja a tilalmat a vérre. Az élet (nefes) maga szent és kizárólag Istené. Így arra következtethetünk, hogy a teremtés eredeti szándékát Isten ideiglenesen fölfüggesztette a húsevés engedményével, amíg az állatok iránti tisztelet és gondoskodás változatlan maradt[6]. Innen érthető talán az is, hogy a vízözön után Noé miért mutatott be égő áldozatot „minden tiszta állatból és tiszta madárból” (Ter 8,20). Az áldozatbemutatás volt a hálaadás egyik korabeli formája. És amikor azt olvassuk, hogy „az Úr megérezte a jó illatot”, akkor annak jelképesen azt kell kifejeznie, hogy Istennek tetszett és elfogadta az áldozat mögötti szándékot, nem az ölést[7]. Állatokat ölni csupán élelem céljából, azaz áldozattól függetlenül, tilos volt a Leviták könyve szerint (Lev 17, 3-4).

Másrészt azt is látjuk az Ószövetségben, hogy Istennek nem telik kedve az égő áldozatokban. A „ne ölj!” parancsa (MTörv 5,17) ugyanis kiterjed minden életre (nefes-re), azaz az ember és az állat életére. Istennek nem telhet kedve teremtményei megsemmisítésében. Jeremiás próféta szerint (Jer 6,20) Isten azt mondja az izraelitáknak: „Égőáldozataitok nem kedvesek, és véres áldozataitok sem tetszenek nekem.” Tehát mondhatjuk, hogy ami az Ószövetséget illeti, Istennek sem az ölésben, sem pedig az áldozatokban kedve nem telik, mint ahogy ezt később Jézus meg is magyarázza, idézve Ozeás prófétát (6,6): „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”[8]. Bár látjuk, hogy Isten számos alkalommal elfogadja az emberek áldozatát, mint Ábelét és Ábrahámét, - aki a fia helyett a kost ölte le, - mégis úgy tűnik, hogy Istennek kedvesebb volt az ember és állat békés, erőszakmentes együttélése.

Érdekes talán megemlíteni, hogy amikor az izraeliták nagyon vágyódtak vissza az egyiptomi húsos fazekakhoz, akkor Isten Mózes által ezt üzente nekik:

„Szentelődjetek meg reggelre! Akkor majd kaptok húst enni. Panaszotok szava eljutott az Úr fülébe, amint mondtátok: Ki ad nekünk húst enni? Egyiptomban jó dolgunk volt. Nos, az Úr most ad húst ennetek. Nemcsak egy nap ehetitek, nem is két vagy öt, vagy tíz, vagy pedig húsz napig, nem, hanem egy egész hónapig, míg már a szagát sem tudjátok elviselni és meg nem csömörlötök tőle” (Szám 11, 18-20).

Úgy tűnik, hogy itt a húsevés tulajdonképpen Isten büntetése. Az ember, ha úgy gondolja, hogy okosabb, mint Teremtője, Isten megengedi neki, hogy kívánsága teljesüljön, azaz a karma törvénye érvényesüljön.

Összegezve tehát az ószövetségi tanítást, mondhatjuk, hogy a vegetáriánus életmód volt az, ami Isten akaratának eredetileg megfelelt, de bizonyos körülmények közt engedményt tett az emberek kérésére, mert azok még nem voltak érettek a magasabb szempontok megértésére. Ez természetesen nem ad elégséges választ a világos ellentmondásra, amely Ter1,29 és 9,3 közt fennáll. Itt a szövegkritika sem segíthet sokat, mert általuk csak azt tudjuk meghatározni, hogy az adott szövegek korábbi vagy későbbi időben keletkeztek-e. De hogy melyik súlya nagyobb, azt mindig a szöveg alkalmazásának adott történelmi helye és ideje döntötte el. Lehetne valami más megoldás is? Erre alább fogunk rátérni.

Az Újszövetség sem látszik sokkal egységesebbnek. Már csak azért sem, mert nem találunk világosan kifejezett szabályokat, vagy utasítást arra vonatkozólag, hogy mit egyen az ember. Amit tudunk a kanonikus könyvek alapján, az többé-kevésbé szétszórt megjegyzés, amelyből lehet ugyan következtetni bizonyos dolgokra, de csupán csekély megalapozottsággal. Annyit láthatunk, hogy ezen helyek többnyire, - ha nem is mind, - a húsevést feltételezik, engedélyezik, vagy ajánlják. Ide tartoznak a Keresztelő Szent János diétáját illető leírás (Mt 3,4), a csodálatos kenyér és hal szaporítás (Jn 6,1-15; Mt 14,13-21), Jézus tanítása, hogy nem az szennyezi be az embert, ami a száján bemegy, hanem ami elhagyja a száját (Mt 15,11), az utolsó vacsora mibenléte: húsvéti vagy csak búcsúvacsora? (Mk 14,1-2 és 12, Mt 26,17), Jézus feltámadása utáni hal-evés (Jn 21,1-14), Szent Pál vívódása a föláldozott húsok megevését illetőleg (1Kor 8, 7-13), Szent Péter látomása (ApCsel 10,9-16), valamint Pál Timóteushoz írt figyelmeztetése a tévtanokkal szemben (1 Tim. 4,1-5).

Mivel az Újszövetség tanítása nem választható el Jézus személyétől és földi életétől, alkalmasabbnak látjuk, hogy vizsgálatunkat a „történelmi Jézus” szemszögéből folytassuk. Ebből a nézőpontból nem csak magát Jézust figyelhetjük meg jobban, de betekinthetünk röviden az apostolok és az ősegyház életébe is.

Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA

Folytatjuk.....



Forrás: RÓMA BÉKÉJE — PAX ROMANA

[nawesh]

Elhagyni a húst?

Húshagyó kedd, a farsang utolsó napja. Másnap kezdődik a nagyböjti időszak...E globalizált világban önmegtartóztatásról beszélni?

Hiszen ha komolyan vesszük a nagyböjtöt, akkor meg kell tartóztatnunk magunkat valamitől... Miközben az árad ránk a médiából, hogy fogyassz...fogyassz...

Idén hosszúra nyúlt a farsang. Mely Vízkereszt után kezdődik és Húshagyó keddig tart. Mivel a Húsvét „vándorünnep”, így vannak hosszabb és rövidebb farsangi időszakok az évben. Mikor van Húsvét? Akár ki is számolhatjuk: A tavaszi napéjegyenlőséget követő első teliholdat követő első vasárnap. Legkorábban március 23-án, lekésőbb, mint idén is, április végén...

Negyven napos készlet a Húsvétra...De miért is figyeljünk a nagyböjtre?

Hivatalosan az ország lakosságának több, mint a fele római katolikus. Ilyenkor be kellene zárni a szórakozó helyeknek, a menzákon tésztát adni... Péntekenként tömött templomokban folyna a keresztúti ájtatosság...

De Magyarország régen nem keresztény ország... Így a szakrális ünnepekből is a „lényeg” maradt: vásárolj minél többet Karácsonykor, fogyassz Húsvétkor, nézd a való világot a piros betűs ünnepe
ken, ha már a non-stop tecsó sincs nyitva...

Vajon mit üzen nekünk így a nagyböjt? Önmegtartóztatást? Fogyasszunk kevesebbet?

Vasárnap a szentmisén a pap szólt a Hamvazószerdáról: ezen a napon tartózkodjunk a húsételektől, csak háromszor együnk, de csak egyszer lakjunk jól. Ha a menzán húst kapunk, megehetjük, de akkor a napot „váltsuk ki” egy jócselekedettel...S a menzán húst kapunk...

Talán hússal, vagy anélkül is lehetne a nagyböjtben napi egy jócselekedetünk? Embertársank felé? „Csak úgy”?

Ne együnk húst? Ma az egyik munkatársa, kérdezte, mit jelent a Hamvazószerda. Mondom ne együnk ezen a napon húst... Mosolyogva azt mondja, ja, ez neked nem kihívás... Igaza van....23 éve már ez a természetes számomra... Marad a jócselekedet?

Farsang utolsó napja... Karneval, mely sokak szerint a carne vale kifejezésből származik, azaz isten veled hús...

Régen, a paraszti létben volt egy logikája az év tennivalóinak. Télen leölték a disznót, feldolgozták. A farsangi időszakban elfogytak a hús azon részei, melyeket kevésbé lehetett tartósítani. Húsvét utánra maradt a szalonna, kolbász, sonka...

Ma meg... Leugrunk a hiper-szupermarketba és a kosarunkba pakolunk valami kétes eredetű húst, mely lehet, Dániában röfögött, Németországban ölték le, Olaszországban dolgozták fel, csomagolták, majd egy cseh elosztóközponton keresztül jutott el hozzánk... S a magyar gyomor nem védi a magyar munkahelyeket...

Hagyjuk el a húst? Legalább egy időre? Negyven napra? És észrevehetjük, jobb lesz a közérzetünk, egészségesebbnek érezzük magunkat és a világ is kevésbé szenved...

Nawesh


először megjelent: http://joga.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=104149

[tami]

8. Megoldási lehetőségek

A keresztény ember életében két fontos támaszpont van: Jézus Krisztus személye és a Szentírás (beleértve a szenthagyományt is). Láttuk, hogy a keresztény vegetáriánus számára mindkettő problematikussá válik.

Az Írás már önmagában is túlságosan sok ellentétet tartalmaz ahhoz, hogy elégséges lenne egy kiegyensúlyozott világképhez. A történelmi Jézus személyét keresők szintén nagy nehézségekkel néznek szembe, mert Jézus-képük ugyanúgy, mint az Írásban bízóké, sok pontatlanságot és bizonytalanságot tartalmaz.

Két alapvető megoldási kísérletet találtunk kutatásaink közben. Az egyik Professzor Young munkája, Is God a Vegetarian? Ez a mindenkinek melegen ajánlott mű nem csak humorral, de történelmi, szövegkritikai és biblikus felkészültséggel közelít témánkhoz. Annak ellenére, hogy saját maga erkölcsi okokból meggyőződéses vegetáriánus, - (aki ebben a munkájában minden fejezet végén azonnali betekintést nyújt a vegetáriánus élet örömeibe két kitűnő recept közlésével,) - megértéssel van azok iránt, akik vagy a Szentírás bizonyos szövegei miatt nem készek a vegetáriánus életmódot magukévá tenni, vagy pedig csupán aszketikai motívumból tartózkodnak a húsevéstől. Young rámutat a történelmi Jézus-keresés gyenge oldalaira, de ugyanakkor látja, hogy saját Szentírás-alapú megközelítése nehezen képes választ adni Ter 9,3-ban világosan kifejezett húsevési engedélyre. Úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy az engedélyt „engedmény” értelmében magyarázza, valamint a történelmi és egyéb adottságokat is figyelembe veszi. Szerinte Isten a különböző korok számára különböző formában fejezi ki magát. Sajnos azonban, ha ehhez a szövegkritikai meggondolásokat is hozzáadjuk, akkor sem látszik kielégítő magyarázatnak a Bibliában talált ellentmondásokra. [50] Ennek tudatában Young mégis a bibliai alap mellet dönt a történelmi Jézust keresők tábora helyett. Munkájában nem találunk utalást Davidson könyvére, amely az övével majdnem egyszerre jelent meg. Feltételezzük, hogy Davidsont is a történelmi Jézust keresők közé sorolná.

Ha azonban komolyabban megvizsgáljuk Davidson monumentális művét, láthatjuk, hogy a szokásos történelmi Jézus-kép keresése mellett van még valami más oka is arra, ami az egész kutatás eredményét mintegy életre hívja. Ez pedig a gnosztikusok által annyira értékelt közvetlen belső tapasztalat egy illetékes lelki mester vezetése alatt. Ne felejtsük el, hogy Jézus maga lelki mester lévén elsősorban az Atyával akarta tanítványait misztikus módon egyesíteni, aminek egyik előfeltétele volt az erkölcsi élet a szeretet parancsának megvalósítása által, nem pedig új szabályok, vagy dogmák felállítása, vagy akár vallásalapítás. A kompetencia kérdése túllépi ennek a dolgozatnak határait. Reméljük, a következő előadásban többet hallhatunk felőle. Az Írás igazi szerepe nem annyira tudásmerítés (exegétika), hanem inkább a belső tapasztalatok vágyának fölébresztése és verifikálása. Ez a megközelítés első látásra talán kereszténységen kívülre mutat, de valójában megmarad a körön belül, mert a lelki tapasztalatok természetük szerint intuitívak lévén, nem ütköznek egyetlen racionálisan megfogalmazott dogmával, így a niceai hitvallással sem.

Azok számára azonban, akik nem éreznek vonzalmat Davidson által megrajzolt misztikus tapasztalat, vagy lelki ösvény iránt, talán segítségül szolgálhat egy bevált módszer alkalmazása. A Biblia komolyabb tanulmányozásánál, - főleg, amikor ellentétes tartalmú állításokkal állunk szemben, - nem juthatunk messzire a fundamentalista módszer segítségével. Sokkal tovább vihet, ha történelem-, vagy szöveg-kritikát alkalmazunk. Igaz, ezek sem képesek minden látszólagos ellentmondást megoldani. Mint például a Ter 1,29 és 9,3 közt feszülő ellentmondást nem oldaná fel az sem, ha bizonyosak volnánk szerzőjük különbözőségében. A kinyilatkoztatás maga is ellentétesnek bizonyul. Szükséges tehát, hogy alkalmazzunk valamilyen irányelvet, amely képes a legellentétesebb állításokkal is megbirkózni. Ezt röviden „hermeneutikus princípium”-nak (értelmező, magyarázó elvnek) hívjuk.

A hermeneutikus princípium úgy hat, mint a napszemüveg, vagy más színes szemüveg, aminek segítségével másképp láthatjuk a világot. Valójában majdnem mindenkinek van egy ilyen elve, amivel a bibliai szövegekhez viszonyul. Legtöbbször tudat alatt használjuk, de lehet tudatos is. Aszerint, hogy milyen Isten-képünk van, változhat a hermeneutikus elvünk is. Van, akinek elsődleges istenképe „igazságosság”, van, akinek a „hatalom”, a „könyörület”, vagy a „szeretet”. Van, akinek a „bölcsesség”. Aki például az igazságosságot veszi vezérelvéül, az arra felé hajlik, hogy könnyen eltudja elképzelni a poklot, mint örök kárhozat tüzét, - és így természetesen Mt 25. fejezetét szó szerint értelmezi. Aki viszont a „kegyelmet” alkalmaz hermeneutikus elvként, az a Mt 25-nél az isteni irgalmat látja elsősorban, s a negatív formába öntött büntető szavakat retorikus formáknak, vagy pszichológiai segítségnek tudja be, - de meggyőződése, hogy Isten kegyelme nagyobb és erősebb, mint „igazságossága”.

A mi témánkra alkalmazva a hermeneutikus princípiumot ez azt jelenti, hogy akinek a hermeneutikus princípiuma a szeretet, az erőszakmentesség, a béke, az irgalom, vagy a kegyelem, - az a Ter 9,3-at is Ter. 1,29 fényében nézi. Ezeknek az elveknek a fényében könnyen beláthatjuk, hogy Isten elsődleges szándéka az egész teremtés üdvössége, a béke és a harmónia, amely arra törekszik, hogy az erőszakot elkerülje. Így nyilvánvaló, hogy állatok mészárlásáról szó sem lehet, mint Isten akaratáról, még akkor sem, amikor Ter 9,3-at olvassuk. Ez utóbbi szakaszt ui. ezzel a szemlélettel készek leszünk nem kötelező utasításként kezelni annak ellenére, hogy a szövegkritika alkalmazása után is az ellentmondás megmarad. Vagyis Isten részéről, mint történelmi engedményt látjuk, a szenvedélyek tengerében alámerült emberiség könnyítésére. Minden esetre nem fogjuk a Ter 1, 29-el egyenlő fontosságúnak tartani más, az életet legfőbb értéknek tartó szentírási kijelentésekkel. Egyszerűen figyelmen kívül is hagyhatjuk az ilyen ellentétes értelmű részeket. Személyes példám erre a 139. Zsoltár, amelyet jobban szeretek minden másiknál. Valahányszor olvasom, lenyűgözően hat rám Isten nagysága, közvetlen szeretete és kétségtelenül mindenütt észlelhető jelenléte. De amikor a zsoltár végén található átkozódó részhez érek, (amelyből az Ószövetségben nincs hiány!), szépen becsukom a Bibliám és inkább elmerülök a költői képek által megelevenített isteni valóságban, minthogy szolgailag végigolvasnám a zsoltárt az utolsó szóig. Úgy is mondhatnám, hogy „békén hagyom” ezeket a szakaszokat, s arra összpontosítok, ami istenképemnek és hermeneutikus elvemnek jobban megfelel.

Azt jelentené ez, hogy kényünk-kedvünk szerint kezelhetjük a Bibliát? Korántsem. Mert a hermeneutikus princípium teljes hiányában is bizonyos részeket, szövegeket betű szerint is el lehet fogadni. És ha csak egy helyen is Isten szájába adja a próféta, hogy „égő áldozatotokban kedvem nem telik”, akkor ezt is el kell fogadnom bibliai igazságnak. Az ellentétes szövegeket azonban nem, még akkor sem, ha azokból szám szerint több van jelen.

Aki a Biblia szószerinti, fundamentalista magyarázatához tartja magát, annak áthidalhatatlan nehézségeket okozhatnak azok a részek, ahol igazolva látja „az ártatlanok lemészárlását a háborúban, rabszolgák tartását, boszorkányok égetését, antiszemitizmust és más világosan kegyetlen, erőszakos és immorális tettet”[51].

A hermeneutikus princípium használatát és hasznosságát igazolja az a teológiai alaptétel, miszerint az Írásnak mindazon magyarázata helytelen, amely Isten jóságának és irgalmának racionális értelmezésével ellentétes.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a növényevő életmód a kereszténység alapgondolatával nincs ellentétben, sőt lényegéből ered. Sajnálatunkat fejezzük ki az elmúlt 2000 év részünkről tanúsított közömbösségéért, vagy éppen ellenséges magatartásáért. Azt hiszem nem túlzás, ha így fogalmazzuk meg programunkat: vegetáriánusok vagyunk nem „annak ellenére, hogy”, hanem sokkal inkább „azért mert” keresztények is vagyunk.


Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA

[tami]

5. A „történelmi Jézus” és az apostoli kor

A katolikus teológia mindig elismerte, hogy a Bibliában foglalt kanonikus könyvek mellett a hagyomány is lehet a kinyilatkoztatás forrása.[9] Így pl. több mariológiai eseményről tudunk, amelyek az újszövetségi könyvekben nincsenek feljegyezve.

Hiszen a Biblia kanonikus könyvei is eredetileg egy ideig szóbeli hagyományként terjedtek. A kereszténység első négy századában számos hagyomány létezett, amelyeket később írásba foglaltak. Ezeknek az iratoknak azt a részét, amelyek nem kerültek be a kanonikus Bibliába, apokrifeknek nevezzük. Az apokrif irodalom nem föltétlen tartalmaz teológiai tévedést vagy történelmi helytelenséget. Keletkezésük különböző okokra vezethető vissza. Néhány irat célja, hogy Jézus vagy az apostolok életéből bizonyos aspektust kiemeljen. Ismét mások az író saját lelki tapasztalatát vetítik vissza Jézus és apostolai életébe. Megint más iratok pedig csupán szórakoztató célt szolgálnak. Mivel az egyház már az apostoli időkben sem volt teljesen egységes, a különböző csoportok megörökítették saját értelmezésüket és elgondolásukat. Ez a folyamat még a kanonikus irodalomban is észlelhető a ránk maradt másolati kéziratok sokféleségében. Vannak csupán másolási hibák, de feltételezhető, hogy a különböző csoportok - néha észrevétlenül is - meghagyták nyomukat néhány szó betoldásával, vagy elhagyásával.

Témánk számára fontos megjegyezni, hogy a különböző minőségű apokrif irodalom nagyon értékes lehet, mert tartalmaz olyan információt, amelyet nem találunk a Biblia ismert könyveiben. Így például Jézus és az apostolok ételét illetőleg. Ezeket az Újszövetség vagy elhallgatja, vagy csak egyirányúan (azaz a húsevő irányban) közli, mert nem tartja fontosnak. Az apokrifekből eredő új információ friss levegőként hat az olvasóra, s a jó hír ebben az, hogy többnyire ezek nincsenek ellentétben a Biblia tartalmával, csupán azt kiegészítik.

Az apokrif irodalom jelentős hányada gnosztikus irányzatú. A gnózis görög szó, „tudás”-t jelent. Irodalma nagyrészt misztikus kinyilatkoztatást, vagy eseményt tartalmaz. A gnoszticizmus eléggé elterjedt volt az első három század keresztényei közt. Számukra Jézus tanítása misztikus ösvényt képzett, amelynek valódiságáról egyéni, benső tapasztalatok útján (azaz ezoterikus módon) lehetett csak meggyőződni. Velük szemben álltak azok, akik úgy érezték, hogy a gnosztikus „tudás” nem verifikálható kellőképpen és ezért inkább a látható világban és ész-szerű hittételekben bíztak. Ezek voltak az ortodox, exoterikus irányzat hívei. Egyházatyáink legnagyobb része ebbe az irányzatba tartozik, bár találunk kivételeket is. A heretikusok ellen küzdők, - élükön Iréneusszal, Hippolitusszal, Tertulliánnal, és Epiphaniusszal - fő feladatuknak tartották, hogy harcoljanak a nem verifikálható misztikus tapasztalatok hívei, azaz a gnosztikusok ellen. De a gnosztikusok sem voltak az egyedüli növényevő csoport. Rajtuk kívül vegetáriánusok voltak még az esszénusok, a nazarénusok és később a maniheusok csoportjainak túlnyomó többsége.

Amint korábban említettük, a lelki élet, ha komolyabban vesszük, megköveteli a belső tisztaságot és a karmikus terhektől való minél nagyobb szabadságot. Ezért láthatjuk, hogy a misztikus életet nagyrabecsülő gnosztikus keresztények többnyire növényevők, amíg az exoterikus hajlamú, ortodox irányzatot kedvelő keresztényeknél az ételre, valamint szeszes italokra nincsenek világos szabályok, az egyén szabadon választhatja életstílusát. Amit pedig az elme szabadon választhat, azt elsősorban az érzékek befolyása alatt teszi, tehát étkezésnél az ízek kerülnek előtérbe az étel minősége és eredetének kérdése előtt. Természetesen, az ortodoxia ebből az okból sem kedvelte azokat a csoportokat, amelyek az étkezésben megkötöttségeket prédikáltak és tartottak. Eltérő tanításaik miatt kemény harcot folytattak ellenük különböző zsinatokon. Az eredmény nem maradt el, a növényevő keresztény csoportok száma egyre csökkent. Az egyház utolsó harcát a középkorban vívta meg a katarok és albigensek ellen. Fontos azonban, hogy tisztában legyünk a ténnyel: a hivatalos egyház sohasem ítélte el formálisan a növényevő életmódot, még akkor sem, amikor a legtöbb vegetáriánus keresztényt „fölszámolta”.

Ennek a folyamatnak egy másik eredménye, hogy a kánonhoz tartozó könyvek meghatározásánál a nem ortodoxnak ítélt keresztény csoportok kedvelt írásait sem vették be az újszövetségi könyvek közé. A tévesnek vélt tanokkal együtt sok jót is fölszámoltak, vagy mint mondják: a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték a lavórból… Érdekes megfigyelnünk azokat az elveket, amelyek segítségével az egyház elhatárolta az „inspirált” és „nem inspirált” irodalmat, s a mai napig is újra és újra osztályozza az Újszövetség könyveit, pl. aszerint, hogy „mennyire prédikálják Krisztust” (Luther), vagy megvolt-e a consensus quinquesaecularis, vagy éppen a Konstantin császár ideje előtti konszenzus. Így a mai szentírástudósok egy része hajlik afelé, hogy egy „kánonon belüli kánont” állítson fel, azaz ismerjen el. [10]

Ha tehát ma megkérdezzük, hogy Jézus maga, Keresztelő Szent János és az apostolok vegetáriánusok voltak-e, arra teljes választ csak akkor kaphatunk, ha az összes, vagy lehető legtöbb korabeli irodalmat átkutatjuk. A mozaikból aztán bizonyos információ túlnyomó többsége alapján konstruálhatunk egy képet, amely többé-kevésbé megfelelhetett a valóságnak. Ez legalábbis azoknak a célja, akik a történelmi Jézus megismerésén fáradoznak.

Ezek közé tartozik John Davidson, aki monumentális, több mint 1000 oldalas munkájában, a The Gospel of Jesus. In Search of His Original Teachings[11], összegyűjti és elemzi a számára elérhető összes irodalmat. Ezek közé tartoznak a Holt Tengernél talált tekercsek és a Nag Hammadi kódexek is. Az alábbiakban szeretnénk összefoglalni Davidson e munkájának azt a részét, amelyben elemzi a „ne ölj!”, és így a hústól való megtartózkodás kérdését, amint azt értelmezték Jézus és az első keresztények idejében[12].

Az étkezést illetőleg Jézus személyéről csak közvetett formában értesülhetünk. Elsősorban következtetéssel, hogy az evangéliumokból ismert Jézus, csakis szeretetteljes, megbocsátó és könyörületes lehetett. Nehezen lehetne róla elképzelni, hogy ártana bármelyik teremtményének is, még kevésbé, hogy azt megölné, húsát tányérjára tenné és megenné. Mint ahogy lehetetlen őt elképzelnünk revolverrel, késsel vagy karddal a kezében, mert ezek az eszközök (fegyverek) mind az erőszak szimbólumai és eszközei, Jézus pedig a megtestesült erőszakmentesség. Davidson helyesen mutat rá, hogy az a Jézus, aki a farizeusok életének kettősségét gyakran ostorozta, nem fog saját maga ugyanabba a hibába esni, mint ők. Egyszerűen lehetetlen elképzelnünk Jézust, mint vadászt, vagy egy vágóhídon dolgozva.

Ha többet akarunk megtudni az isteni Mesterről, tanulmányoznunk kell közvetlen vagy közeli környezetét: Így Keresztelő Szent Jánost és tanítványait, akiknek étkezési szokásairól több adat maradt ránk mind a bibliai, mind pedig a nem bibliai irodalomban. Keresztelőről azt mondja Máté evangélista, hogy „János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele” (3, 4). Márk majdnem szó szerint ugyanezt ismétli (1,6). Érdekes megfigyelnünk, hogy Lukács evangéliuma hallgat erről, de az angyal szájába adja a jövendölést róla: „Mert nagy lesz az Úr előtt, bort és mámorító italt nem fog inni” (1,15).

Az első palesztin keresztényeket ebionitáknak hívták. Az „ebionim” (héber, többesszám), ami „szegények”-et jelent. Ők saját magukat nevezték kezdetben így a hegyi beszéd „lelki szegényei” értelmében. Evangéliumuk szerint Keresztelő Szent János élelme „manna ízű vadméz és olajba mártott tészta” volt [13]. Young rámutat arra, hogy a sáska nem lévén vegetáriánus étel, a biblikusok nagy része feltételezi, hogy a „sáska” (akris) szót a vegetáriánus keresztények kicserélték „tésztá”-ra (egkris-re)[14]. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a második század közepéről származó Ebionita Evangélium adatait használva a később leírt kanonikus könyvekben történhetett a változtatás. Josephus szerint Keresztelő Szent János „gyökereken, növény töveken és gyümölcsön élt”, s „a szeszes italt még maga közelébe sem engedte”[15]. Vegetáriánus életmód és kereszténység IV.

Epiphanius Hippolitusz és Tertulliánuszt követve, valószínűleg tévesen, egy bizonyos „Ebion”-ról és tanítványairól beszél, akik „irtóztak a húsevéstől (s csak) vizet isznak”.[16] Az „ebion” név, („szegény”), amelyet néha Jézusra is alkalmaztak, különben a holt tengeri tekercseken is előfordul az Igazságosság Tanítójával kapcsolatban. Davidson szerint ez valószínűleg gyűjtőnév lehetett, melyet általában a „misztikusokra” használtak. [17]

Davidson rámutat arra is, hogy Philo, Josephus és Szent Jeromos tanúsága nyomán tudjuk, hogy még több hasonló ezoterikus keresztény csoport létezett, mint pl. a palesztin esszénusok, vagy a nazarénusok. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik csoport növényevő volt. S mivel ők közvetlen „leszármazottai” voltak Jézus tanítványainak Palesztinában és környékén, valószínűleg jobban tükrözték Jézus tanítását, mint a Szent Pál által formált közösségek.[18]

Szent Péterről főleg a Kelemeni Beszédekben (Clementine Homilies VII: III) és a Kelemeni Felismerésekben (Clementine Recognitions VII: VI) olvashatjuk, hogy életmódja egyszerű, és hogy vegetáriánus ételeken él. Jakabról „az Úr testvéréről”, akit meg kell különböztetnünk Jakab apostoltól, azt mondja Hegesippus, hogy az apostolokkal közreműködve részt vett az egyház vezetésében. „Születésétől kezdve szent volt, bort nem ivott, sem bármi féle szeszes italt, sem húst nem evett” [19].

Alexandriai Kelemen szerint Máté „magokat, mogyorót és zöldséget evett hús nélkül” (Instructor II:1). Szent Tamás apostolról a Tamás cselekedetei-ben olvashatjuk, hogy „csak kenyeret evett”, vagy „kenyeret sóval” (Acts of Thomas 20 és 104). A Kelemeni homiliákból pedig megtudjuk, hogy János apostol nem csak hogy növényevő volt, de arra is nagyon ügyelt, hogy saját keresetéből éljen és saját maga vásárolja meg az ennivalóját (Clementine Homilies XII: I-II, XII: XII-XIII), amely nagyon is összhangban van Szent Pál instrukciójával (2Tesz 3,6-12).

Davidson rámutat arra a tényre, hogy valójában Szent Pál volt a felelős a kereszténység első megosztásáért és pedig az által, hogy eltávolodott a vegetáriánus életmódtól. Nem föltétlen maga az apostol személyesen, hanem az az engedménye, hogy a pogányságból áttérőknek annál könnyebb, minél kevesebb akadályt kell áthidalniuk a keresztség felvétele előtt. Ugyanezen az alapon a körülmetélés sem maradt szükséges követelmény a keresztséghez. A Rómaiakhoz írt levél alapján világosan láthatjuk álláspontját. A növényevés „gyengeség”, mondja Szent Pál (14, 2-3). Mégsem engedi meg híveinek, hogy kritizálják vagy elítéljék egymás meggyőződését (14, 13-14), mert szerinte „minden étel tiszta ugyan, de ártalmára lesz annak az embernek, aki botrányt okozva eszik” (14,20). Más szóval, ha étkezési szokásaink valakinek nem tetszik, akkor az azt jelenti, hogy nem viselkedünk szeretetteljesen (Róm 14, 2-3 és 15). Ez természetesen nem más, mint hogy Szent Pál itt „a mások kedvében járás és az új megtérők szerzése érdekében megalkuszik a misztikus ösvény kárára”[20], mint Davidson mondja. A „mindenkinek mindene lettem” elv (1 Kor 9,22) jól hangzik, de nagy árat kell érte fizetni. Ez meg is történt. Pál „fölhígította” Jézus tanítását s így megteremtette annak alapját, hogy a kereszténység vallássá formálódjon. E folyamat első áldozatai: a vegetáriánus és az alkoholmentes életmód[21]. Az apostol figyelmezteti Timóteust, hogy vigyázzon az „álprófétákra”, akik „tiltják a házasságkötést és bizonyos ételek fogyasztását (értve alatta a húseledeleket), jóllehet ezeket azért teremtette az Isten, hogy a hívő és igazságot ismerő ember hálaadással fogyassza” (1Tim 4,3). Ezek szerint mindent lehet enni, csak hálát kell érte adni. Mindent lehet tenni és élvezni, mert mind Isten teremtménye (!). Figyelemreméltó logika!

Most ismét visszatérhetünk Jézushoz és feltehetjük a kérdést: evett-e Jézus halat? A hal-evő szakaszok János 21,1-14 és Lukács 24,41-43-ben találhatóak. Úgy tűnik, hogy ezek a húsevő és húst-nemevő csoportok közti ellentét nyomán született hozzáadások az evangéliumhoz, legalábbis ez a helyzet János evangéliuma esetében, amelyről látni, hogy eredetileg a 20. fejezet végénél fejeződik be, s az azt követő rész csupán „betoldás”. A hozzáadott részek fő témája a halfogás, halölés, főzés és evés. Belső alaptörvényül szolgál a hozzáadásra a tény, hogy az író világos szándéka nem annyira a feltámadt Mester jelenléte, mint az, hogy a Mester halat evett (!). Valóban túl átlátszó és lehetetlen szándék. Ki tudja valóban elképzelni a helyzetet? Miután a tanítványok látták Mesterük szenvedését és halálát a kereszten, majd megélték a föltámadt Jézus jelenlétét, elképzelhető, hogy a halfogás után nem a Mesterrel törődnek és társaságát élvezik, hanem leülnek a sötétben halakat számolni?! Ez a hal-történet valahol nem illeszthető a képbe…

Péter látomása, amely az Apostolok Cselekedeteiben található (19, 9-15), szintén ilyen Pál-táborbeli betoldás lehet, amelynek a fő szándéka arra való késztetés, hogy a pogányok köréből is szabad és kell is befogadni embereket a keresztséghez. Másodlagosan azonban a húsevő tábor számára segítség, mivel Péter a látomáskor éhes volt, s enni akart. Erre mindenféle nem-vegetáriánus „étel” jelenik meg előtte.

A csodálatos kenyérszaporítást illetőleg Davidson helyesen mutat rá egy érdekes tényre, amelyből majdnem teljes bizonysággal láthatjuk, hogy a csodában szereplő „halak” szó is későbbi betoldás. Az alapigazság abból világlik ki, hogy a késő 2. századbeli Iréneusz, akinek vegetáriánus ellenes nézetei köztudomásúak voltak, csupán csak kenyérről beszél, és pedig két különböző helyen is: Jézus „megetette a sokaságot öt kenyérrel és tizenkét kosár morzsa még maradt is”[22]. Majd ismét: „Urunk miután megáldotta az öt kenyeret, 5 ezer embert lakatott jól vele”[23]. Elképzelhető, hogy ha halakról is tudott volna Iréneusz, elmulasztotta volna említésüket?

A fenti gondolatok bár nem bizonyítják, hogy Jézus valóban vegetáriánus volt, csupán megkérdőjelezik azokat az érveket, amelyeket a keresztények évszázadokon át szemük előtt tartottak annak igazolására, hogy saját maguk állatok húsát fogyasszák. Mert hiszen Jézus is evett…(!)

A történelmi Jézust kutatók táborában, főleg a holt tengeri tekercsek felfedezése után, a 20. század derekán remény ébredt arra vonatkozóan, hogy be lehet bizonyítani Jézus vegetáriánusságát. Azt gondolták, hogy ha megállapítható, hogy Jézus tagja volt a qumrani közösségnek, - mely úgy nézett ki, hogy vegetáriánus közösség volt -, akkor bizonyítható ez a feltevés. Sőt, egyesek szerint a tekercseken említett „Igazságosság Tanítója” sem lenne más, mint Jézus maga. Ebbe az irányba haladnak, és ezeket a gondolatokat kísérlik meg teljességükben, vagy csak részben kidolgozni Charles Vaclavik[24], Upton Clary Ewing[25], valamint Székely Edmond[26].

Richard Allan Young azonban megkérdőjelezi ezeket a törekvéseket, rámutatva a nehézségekre[27]: Először is nagyon valószínűtlen, hogy Jézus esszénus volt, mert ismerjük a rituális tisztaság szabályaival kapcsolatos szabad nézeteit, vagy inkább azok elvetését. A qumrani közösségben viszont ezt igen fontosnak tartották. Az esszénusok nem ültek volna le nyilvános bűnösökkel egy asztalhoz. Ami pedig az esszénusok diétáját illeti, az egyik holttengeri tekercs, a Damascus Do*****ent elárulja, hogy ha nem is mindig, de néha ettek húst[28]. Egyébként is, ha Jézusról nem tudjuk biztosan, hogy maga esszénus volt-e, vagy inkább majdnem biztos, hogy nem volt az, akkor mindegy, hogy az esszénusok ettek, vagy nem ettek húst, legalábbis a mi témánkhoz nem szükséges azt tovább kutatni.

Ebből a példából láthatjuk, hogy a történelmi Jézus kérdése még ma is milyen bizonytalan alapokon áll. Az elmúlt százegynehány év alatt sem javult sokat a helyzet. Albert Schweitzer híres munkájában, The Quest for the Historical Jesus (1906), kimutatta, hogy az egész törekvés mennyire kérdéses. Jézus teljes, történelmi hűségű alakja nem érhető el ma már, csupán többé-kevésbé szubjektív kivetítése Jézus ideális képének, amely szükségszerűen nagyon is különböző, - írók és korok szerint. Mégis, a törekvés megmaradt, mert az ember nem szívesen teszi le életét egy nem teljesen tökéletes Mester kezeibe. A mi témánknál pedig ez azt jelenti, hogy Jézus valóban vegetáriánus volt, vagy legalábbis annak kellett volna lennie…


Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA

[tami]

6. Az egyházatyák ideje

Ez a kor az Újszövetség kánonjának kialakulási kora. Ugyanakkor azonban az a kor is, amelyben különböző szellemi áramlatok lépnek előtérbe. Közülük a keresztény gnosztikusok és a maniheusok csoportja fontos számunkra.

A nem-keresztények közül a legismertebbek Pütagorasz és követői, a pütagoreánusok voltak, akik a gnosztikusokéra hasonlító életstílusából a keresztények is több lényeges pontot átvettek. Ilyen volt a szigorú vegetáriánus életmód és általában az aszkétikus, önmegtagadó élet.

Mivel a lelkiismeretet és megismerést tartották fő céljuknak, minden mást alávetettek e cél elérésének. Dualista világnézetük szerint a lélek, ami egyedül jó, az anyag pedig magában rossz, vagy legalábbis hátráltatja a lelket visszatérni eredeti otthonába: Istenhez. A tévtanokkal foglalkozó egyházatyák szerint ez helytelen, mert Isten teremtményei mind jók, és a mi használatunkra adta őket. A gnosztikusok a szexuális életet is az anyag birodalmába sorolták, amely szintén hátráltató hatással van a lélek haladására. Ez az egyházatyák értelmezésében azt jelentette, hogy a gnosztikusok a házasság (szentsége) ellen is voltak. Látunk természetesen túlzó csoportokat is, de a gnosztikusok legnagyobb része csupán a helyes alárendeltséget akarta hangsúlyozni. Különben nehéz volna megmagyaráznunk a tényt, hogy a gnosztikusok, majd később a maniheusok, hogyan tudták túlélni az ortodoxia üldözését több mint 1000 éven át egészen a középkorig. Főbb gnosztikus tanítók voltak Simon Mágus, Valentinusz, Bazilidész, Menander, Markion és Ptolemiusz.

Egyházatyáink túlnyomó többsége az egyszerű élet mellett foglalt állást, amely a vegetáriánus diétát is magában foglalta. Tanították, hogy a legideálisabb a húst nem tartalmazó ételek fogyasztása, mert ez előkészíti és előmozdítja a lélek tisztaságát. Ugyanakkor a húsos ételek akadályozzák az ismeretet és a megismerést. Bár felismerték a helyes étkezés fontosságát és előnyeit, mégis, amikor a heretikusok ellen harcoltak, gyakran maguk is készek voltak visszatérni a húsevésre, érveik helyességének bizonyítására.

Az egyházatyák közt többen a heretikusok elleni harcot tartották egyik fő feladatuknak. Közülük a legfontosabbak Alexandriai Kelemen, Tertullian, Hippolitusz, Origenész, Novatianusz, Nagy Szent Vazul, Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Szent Ágoston[29].

Az egyházatyák elsősorban a falánkságot ítélték el. Azaz az étkezésben az élvezetek keresését. A szerzetesi közösség, a papi hivatást választók vagy a remeték általában egyszerűen étkeznek. Ezt a rutint néha megtörték a hivatalos alkalmak, ünnepek, amikor is megengednek kivételeket. Szent Ágoston szigorú vegetáriánus életmódot folytatott, klauzúrában élt, de például karthágói látogatásakor „sült fácánnal ünnepelt”[30]. Kelemen, Origenész és Vazul a mértékletességet hangsúlyozza, mint a lelki élet alapját, bár megengedte a (ritka) húsevést is. Így a diéta fő funkciójának nem csak az ember szervezetét, hanem a lélek frissességét is kell szolgálnia[31]. Hippolitusz, Aranyszájú Szent János és Szent Jeromos kihangsúlyozzák, hogy a teremtésben semmi sem rossz. Mindenért hálát kell adnunk a Teremtőnek, s akkor használhatjuk őket. Ezt a pontot főleg a gnosztikus tanok ellen irányították, amelyek jó és rossz teremtményt ismertek el, valamint ahogy Pütagorasz követői, a karma törvénye miatt és a reinkarnációra való tekintettel tartózkodtak a húsevéstől, ill. az állatok megölésétől.

Szent Jeromos grafikusan leírja[32], hogy szerinte a dolgok kulcsa az étel mennyiségében és finomságában rejlik: „Az elme számára semmi sem olyan romboló, mint a teli has, amely mint a szőlő az erjesztő kádban, gázokat enged magából minden felé”. Hippolitus a marcioniták ellen harcolt, - akik tartózkodtak a hústól, a bortól és a szexuális élettől (On Fasting - Böjtölésről 15) -, és állította, hogy mindez Isten teremtménye és mint olyan: jó, ha rendezetten élünk velük. Ugyanígy érvel Aranyszájú Szent János is[33]. Szent Jeromos határozottan állította, hogy Isten mindent a mi használatunkra teremtett[34].

A gnosztikus keresztények főbb írásai Péter és a Tizenkét Apostol, Tamás cselekedetei és a Tamás Evangélium. Ez utóbbi nem tartalmaz történeteket, hanem inkább Jézus szájába adott logionokat, mondásokat, mint isteni bölcsességet. Természetesen ezek mind vagy kifejezetten a vegetáriánus életmód mellett vannak, vagy legalábbis nem tartalmaznak semmi húsevést ajánló részt. Érdekes megfigyelnünk egy kisebb írást, József és Aseneth címmel. Aseneth királylány volt, aki Józsefbe szerelmes lesz, majd ezt olvassuk: „Aseneth fogta az elkészített királyi lakomát, a hízott állatokat, halat és húst, isteneinek való áldozatokat, a boros kancsókat öblítésükhöz: és mind az egészet kihajította az ablakon a kutyáknak.”[35]. Ebben a rövid történetben József szimbolizálja a Mestert, Aseneth pedig a keresztény lelket, aki éppen a Mester jelenlétének, vagyis az igazság tudatára ébredt.

A Nag Hammadi szövegek közt látjuk Szilvánusz tanításá-t, amelyben Szent Pálra emlékeztetőn olvasható, hogy testünk az élő Isten temploma. Ő tölti be fénnyel, élettel és gyönyörrel, de az ember Őhelyette az anyagi világot választja. „Templom voltál”, mondja, de „sírbolttá tetted magad, holt (döglött) állatok húsának temetőjévé” (Teaching of Silvanus 106).

Meg kell még említenünk a misztikus Manit és követőit, a maniheusokat. Növényevők voltak, követőiknek tiltották az állatok megölését és evését. Teológiájuk több lényeges pontban eltért az ortodox hittől. Például, az anyag és a test mibenlétét és szerepét, a szexuális életet és a lélek halálutáni sorsát illetőleg sajátos nézeteket vallottak. Fontos megjegyeznünk velük kapcsolatban, hogy amíg az ortodoxia egyedül Jézus Krisztust vallotta megváltójának, a maniheusok Jézust is és Manit is elismerték mesterüknek, de békében kívántak élni a többi kereszténnyel. Az ortodox kereszténység azonban keményen üldözte őket, sokat meg is öltek (Isten nevében!), majd a 13. században III. Innocent pápa hadjárata a katarok és albigensek ellen - ahogy az akkori maniheusokat nevezték, - eredményesen kiirtotta őket, s velük együtt (bennük?) sok komolyan hívő, toleráns, erőszakmentes keresztényt is. Korszellem? Meglehet. Mégis elgondolkodtató, hogy a Jézus által hirdetett és gyakorolt erényeket és örök értékeket hogyan sikerült nekünk, követőinek, ennyire figyelmen kívül hagynunk, - mind az Ő nevében. Többféle választ találhatunk erre, de közöttük egy figyelemre méltó: az erőszakos és az erőszakmentes életmód állandó szembenállása, amely az étkezés területére is kiterjed[36].



7. Teológiai és bölcseleti megfontolások

Mit mond a keresztény teológia a vegetáriánus életmódról? A „ne ölj!” parancsát a dogmatika nem tárgyalja, mert az a morálteológia keretébe tartozik. Viszont az élet kérdését már érinti. Dr. Előd István Katolikus Dogmatiká-jában mindössze 4 oldalt szentel a kérdésnek Istennel kapcsolatban: „Az Élet ura élő Isten; élete szellemi élet”[37] címmel. Bár Isten élete egészen más, mint bármelyik teremtményé, beleértve az embert is, mégis valóban élet, csupán a legmagasabb fokon, a szellemi síkon. Minden biológiai funkció teljes hiányában, de magában hordja az alacsonyabb rendű élet-formákat is. „Bölcseletünk nemcsak azt állítja Istenről, hogy élő Valaki, hanem hogy ő maga az Élet”[38].

A húsevés szükségszerűen magával hozza, hogy életet kell kioltanunk, elpusztítanunk. Az állatnak bár nincs szellemi élete, mint Istennek és az embernek, valójában mégis részt vesz Isten életében az által, hogy egyáltalán él. Amikor tehát életet oltunk ki, annak hatása elér az egész teremtett világon át egészen Istenhez. Ha pedig szükségtelenül tesszük ezt (kedvtelésből, mint a vadászat, horgászat, rossz szokásból, mint a legtöbb ember, vagy éppen tudatlanságból), akkor tulajdonképpen az egész teremtett világmindenség harmóniáját bontjuk meg, s így Isten művében teszünk kárt! Természetesen, „a szükség törvényt bont”, s ez áll a növényevőkre, akik a növény életének kioltása által szintén az világegyetem harmóniáját sértik meg. Ez azonban, - bár a karma törvénye alatt áll, - mégis a „legkisebb rossz” választása lévén, nem okoz akkora problémát, mint pl. az állat megölése.

Vitatkozni lehet az „ölés” fogalmán is. Vajon csak emberre vonatkozik-e az 5. parancsolat, a „ne gyilkolj!” értelmében, vagy mindenre kiterjed? Szent Ágoston szerint[39] a „ne ölj!” parancsa csak az emberre vonatkozik. Amikor pedig emberről beszélünk, még „ölés” és „gyilkosság” közt is kell különbséget tennünk, amit az erkölcsteológia pontosan kifejt. A „gyilkosság” fogalmában ugyanis benne van a szándékosság és a helytelenség. Az ölés azonban lehet előre nem megfontolt és nem szándékos, és - ha például önvédelemből vagy szükségből történik - jogos is, azaz morálisan elfogadható.

Ami tehát az életet illeti, látjuk, hogy csupán fokozati különbség áll fönn az ember és az állat között, - és mégis, a legtöbb ember nem lát nehézséget az állatok megölésénél. Ennek oka talán inkább abban kereshető, hogy - legalábbis a nyugati kultúrájú ember számára, - az állatnak nincs lelke. Láttuk azonban fentebb, hogy a Biblia nem tesz különbséget ebben: az embernek és az állatnak egyaránt lelket (nefes-t) adott Isten. Végső sorban a dolgok nyitját talán Arisztotelésznél kell keresnünk, aki szerint csak a racionális lélek számít léleknek, - és ez csak az emberben fordul elő, - az irracionális csupán egy tárgy, mely mozog ugyan, de valójában értéktelen valami, a „dolgok” kategóriájába tartozik. Platón szerint minden lélek halhatatlan. De Arisztotelész csak a racionális lelket tartja halhatatlannak. Az állat lelke testével együtt megszűnik létezni a fizikai halál beálltával. Ezt vette át Aquinói Szent Tamás nyugaton, és általa megalapozta bölcseletileg és teológiailag az emberiség egyik legszégyenteljesebb hagyományát: az ártatlan állatok milliárdjainak szükségtelen és folytatólagos mészárlását. Tamás ideológiájában az állatok csak eszközök, amelyeket az ember „használhat”. Isten rendelte az állatokat az ember „uralma” alá, - ami Tamás szerint - törvényessé teszi az ember fölötte gyakorolt használati jogát[40]. És ezért nincs semmi rossz abban, ha ez a használat ölést is magában foglal[41]. Linzey rámutat, hogy mindennek eredménye az lett, hogy az állatok és velük való bánásmódunk teljesen „kiesik a morális képből”[42]. Érdekesség, vagy inkább jobb-megértés céljából megjegyezzük, hogy Szent Tamás ilyen értelmezése nem teljesen egyedülálló, ha csak arra gondolunk, hogy az egyház még 585-ben szükségesnek látta, hogy Maconban zsinati döntést hozzon annak meghatározására, hogy a nőnek is van lelke (!)

Mindennek filozófiai alapja az univerzum hierarchikus felfogása, miszerint a kisebb, vagyis csekélyebb, a nagyobb, vagyis a fontosabb számára lett teremtve[43]. Innen már csak egy lépés kell Descartes radikális instrumentalizmusáig, amely az állatokat csupán mint eszközöket látja, vagy pedig „arra késztet minket, hogy az állatokat mint élelmiszer gépeket kezeljük, melyeket gazdaság-gyárakban készítenek, valamint kutatási eszközöket a laboratóriumi kisérletező használatára”[44]. Így számunkra az állatok „járkáló alkatrészeké” válnak. Ennek a gondolkozásnak a következménye Barad szerint az lesz, hogy ”az állat-masina felfogást később átvisszük embertársaink kezelésére is, akikkel nem vagyunk személyesen rokonságban. Aligha nézzük őket többnek, mint célunk eléréséhez használt eszközöknek” (u.o.).

Teológiailag nézve a kérdés egy érdekes jelenség felé mutat: keresztény teológiánk ugyanis majdnem kivétel nélkül antropocentrikus teológia, vagyis az embert teszi a középpontba. Az ember teremtése, megváltása és üdvözítése az egyedül lényeges. Az inkarnáció, a megtestesülés misztériuma is számunkra inkább „in-hominizáció”. Pedig a fogalom „testet” mond, nem „embert”. A görög „szarx” testet jelent, és ezt a kifejezést nem csak János evangéliuma használja, hanem (bármelyik nyelven amire lefordították) minden más teológiai irodalom vagy írás. Az in-carnatio fogalma pedig szükségszerűen magában foglal minden testi létezőt, így az állatokat is. A meg-testesült Ige fölvette a testet. Igaz, emberi testet, de fontos az, hogy elsősorban testről és nem emberről beszélünk. Sajnos eddig aligha használtuk ki ezt a dimenziót. Így történhetett meg az, hogy az ember jogosnak érzi magát más testekkel kénye-kedve szerint elbánni. William C. French rámutat, hogy ennek az antropocentrikus nézetnek következményeként a jezsuita természet-jog bölcsész, Jóseph Kickaby, nem is olyan régen, még azt állította, hogy „az állatoknak mivel nincs értelmük, nem személyek és ezért nem lehet semmi joguk sem”[45].

Az antropocentrikus nézőpont helyett inkább kozmo-centrikus volna helyesebb, mivel a megtestesülés fogalma és valósága az egész világmindenségre kiterjed, nem csak az emberre. Ezért Teilhard de Chardin helyes irányba mutat az anyaghoz írt himnuszában, amely kiterjeszti teológiánkat és krisztológiánkat az egész világmindenségre[46]. Andrew Linzey alkalmazza ezt a felismerést mikor hangsúlyozza: „A szentségek csak azért lehetségesek, mert maga a világ szakramentális. Mint ahogy meg kell védenünk magunkat az ellen a felfogás ellen, miszerint az állatok csupán gépek vagy automaták, ugyanúgy elegünk kellene, hogy legyen abból a nézetből, hogy az anyag ‘csupán’ anyag.” [47]. Így, és csakis így lehet Szent Pál állítását helyesen értelmeznünk, amikor azt mondja: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,18).

Visszatérve Aquinói Szent Tamásra, Judith Barad, aki tüzetesen megvizsgálta az Angyali Doktor tanítását, tanulmányának befejezésekor szintén rámutat Szent Tamás univerzális gondolkodására. A világmindenség teljes közössége (communitas universi) az isteni elme (ratione divina) kormányzása alatt áll, mondja az Aquinas. Mint olyan, magában foglalja nem csak az embert, hanem az állatvilágot is, és annak jogait[48]. Ezért, bár Szent Tamás Descartes előfutára volt, így részese a mai kartéziánus gondolkodásnak, univerzalitása révén mégis beleillik a 21. század bölcseletébe.

E rész befejezése előtt szeretnék még röviden visszatérni a karma törvényének valóságához. Látva a kozmikus és egyetemes egységet és összefüggéseket, sokkal könnyebb megértenünk az akció és reakció egymásra hatásának szükségességét. Ha csupán csak az állat-ölések (vagy: öletések) karmáját nézzük, a bűn mennyisége az ember jóvátevő-képességét teljesen meghaladja, amiből csak a Megváltó ragadhat ki, - de ehhez szükséges a mi közreműködésünk is. Ha az ember nem működik közre a krisztusi Erővel, karmája tovább növekszik. A tradicionális keresztény tanítás szerint az ilyen ember lelke örökre elkárhozik. Ennek a tannak több velejáró problémája van, melyek a legkomolyabbika az, hogy legyőzhetetlen, örök dualizmust követel a teremtett világban (t.i. Isten és a Sátán világát az örökkévalóságban), ami végeredményben a teremtés csődjét jelentené, mint azt fent említett munkánkban kimutattuk[49].

A keleti gondolkodás ezt a kérdést az újraszületés, vagyis a reinkarnáció tanával próbálja megoldani, amely sokkal emberségesebb és keresztényibb, mint az örök kárhozat elképzelése. E szerint az összegyűlt karmákat egy új születés alkalmával magunkkal hozzuk, amely alapján a sorsunk előre meghatározódik. Ehhez még hozzá jönnek a napi életben elkövetett hibák (vagy jótettek). A megváltás tette eltörli a felgyülemlett karmákat, de sorsunkat érintés nélkül hagyja. Szabadok leszünk, de mégis meg kell fizetnünk az adóságokat. Ha Jézus tanítása szerint minden felesleges szavunkért felelnünk kell (Mt 12,36-37), akkor mennyivel inkább minden élet szükségtelen kiontásáért, amely a húsevő életmódnak mindennapos eseménye!


Rev.Dr. Deák István Görög katolikus lelkész, Torontó, CA